Ezekben a napokban mindenhonnan azt halljuk, hogy milyen hálásnak kell lennie egy gyermekeknek, hogy mi édesanyák mennyit adunk nekik, és hogy mindent feláldozunk értük,
ami tulajdonképpen igaz is.
Ne felejtsük el azonban, hogy mi milyen sok mindent kaptunk tőlük!
Mekkora ajándék egy kisded, aki az egész életét bízza ránk, minden nevetése, ölelése maga az ősbizalom! Istenként tekint ránk, csüng a szavainkon, tőlünk tanulja magát az életet, és feltétel nélkül elfogad bennünket, a nézeteinket, és a tetteinket. Ha például mi vegetáriánusok vagyunk és sohasem adunk neki húst, akkor ez lesz számára a természetes, ha az egészséges életmód szószólói vagyunk, akkor csokoládé és cukorka nélkül nő fel. Ha nincs időnk rá, és a tévé előtt szocializálódik szegény, azt is elfogadja. Sőt még az agresszív, “verekedős szülőket” is feltétel nélkül elfogadja a gyermek.
Mert Ő pont úgy szeret bennünket ahogyan vagyunk.
Megszületik, és melegséggel, szeretettel ragyogja be a napjainkat, célt és értelmet adva az életünknek. Imádjuk a kicsi szempár tükrében tökéletesnek látni magunkat, és elfeledkezünk hibáinkról, ügyetlenkedéseinkről, így növelve önbecsülésünket, magabiztosságunkat. Csak mikor az angyali gyermekünk cseperedik, és leveszi rózsaszín szemüvegét mellyen keresztül eddig ránk tekintett, akkor esünk kétségbe, belénk mar, fáj és éget a hiánya. Már nem minket néz, hanem a világot. Növekedni, hibázni, elesni és kiteljesedni akar, belevetni magát az életbe.
Gondoljunk bele: rászóltunk már valaha a szomszédunkra, ha hibázott? Vagy kioktattuk valaha a barátunkat, hogy rakjon rendet a szobájában? Esetleg tartottunk kiselőadást a munkatársunknak, ha befestette a haját kékre?
Hát nem.
A 17 éves “kicsi” fiam minap azt mondta: “Anya ne akarj olyan tanár lenni aki felírja a táblára a megoldást!”