Az elfogadásra, és ítélkezésmentességre is tanított az El Camino. Gyakran olvastam a felkészülés alatt a “tuligrinokról”, ők azok akik a hátizsákjukat busszal szállíttatják a következő állomásra, vagy csak az utolsó 100 km-t gyalogoljak le, mert az az a minimum táv, amire már kiállítják a Compostellát. Elszörnyedtem: DE EZ CSALÁS! Aztán arra gondoltam, hogy egy zarándoknak helyén kell, hogy legyen a szíve, és a szeretet és a megértés kell, hogy vezesse a lépteit. Kértem hát, Istenem segíts kérlek őket is szeretnem és elfogadnom!
Természetesen megkaptam a feladatot 🙂 Pamplonától nap nap után találkoztunk a miniszoknyás rózsaszín pólós nevetgélő lánykákkal, akik könnyedén sétálgattak és szelfizgettek, minden teher nélkül. Hááát mit ne mondjak a 10kg-os hátizsák alatt görnyedve igen nehéz volt őket szeretnem, és kedveseket gondolnom róluk…. de azért próbálkoztam … 😀 Amikor egy kávéházban vittem ki a teraszra a reggelimet, és természetesen nem sikerült minden zsákmányomat egyszerre felnyalábolni, fordulok vissza, és az egyik rózsaszín pólós hölgyike hozza utánam a kávémat. Látattok már ilyet? Kedvesen mosolyog és nyújtja át az illatos nedűt. Hogy lehet ezek után utálni őket?! Az életben is vannak olyanok akiknek könnyebb a zsákjuk, és még sem bölcs dolog irigykedni rájuk. Szóval amikor ezt így jól megbeszéltem magammal, soha többet nem találkoztunk.
Az utolsó 100 km előtt újra ráparáztam a dologra. Mindenhol arról olvastam, hogy a “tuligrinok” tömegével lepik el majd Galicia útjait. Nem lesz majd szállásunk, mert mindet lefoglalják már jó előre az utazásszervezők a számukra, megszűnik az út meghittsége, és élvezhetetlené válik majd a zarándoklat. Már reggel sem tudtam máshol felvenni a bakancsomat mint a hideg lépcsőn, és a fejem tetején járkáltak át ezek a jóemberek, szóval elég morcosan kezdtem a napomat. Nagy megkönnyebbülésemre, kiderült hogy az egyszerűbb, biztonságosabb utat választották. Közben elgondolkoztam, már megint ítélkezem! Miért? Lehet nem tudnak több időre elszabadulni otthonról, lehet betegek, vagy csak pénzhiány miatt indultak most. Ez idő alatt tespedhetnének a tv előtt, de ők itt vannak és “csak” 100 km-t gyalogolnak. Azért mert valamilyen okból nem tudnak 800 km-t gyalogolni, attól még joguk van itt lenni, és a saját lehetőségeik szerint megélni az Út szépségeit. Ki vagyok én, hogy elítéljek bárkit is? Szóval megbékéltem velük is, ezek után már valahogyan mindig elkerült a tömeg, és a hátralévő szakaszon szereztem a legszebb El Camin-os élményeimet. Amikről majd később bővebben is beszámolok.