2013-ban kezdett el hívni az El Camino, és egyre többet gyalogoltam a töltésen. Egyre jobban érett bennem a gondolat, és elkezdtem vizes palackkal a hátamon szoktatni magam a terheléshez. Mikor hazaértem erről az első vizespalackos túrámról, elkezdtem egy üzleti előadást hallgatni, ami a témáról az El Caminora terelődött, ugyanis az előadó akkor ért haza a zarándokútjáról. Nem győztem tátani a számat, ilyen nincs! De van! Vagy mikor eljött hozzám egy ismerősöm, és kiderült egy hét múlva indult a nagy Útra. Szóval sok sok ilyen érdekes helyzetbe kerültem, és szépen elkezdtem a felkészülést.
Egyszer amikor egy számomra kedves emberről, aki akkoriban tette meg a zarándoklatot, rosszindulatú megjegyzést hallottam, hogy “csak feltűnési viszketegségből csinálta”. Elgondolkodtatott a dolog, és arra jutottam, hogy nem kell nekem olyan messzire mennem, itthon a töltésen is tudok gyalogolni. Meg jöttek a szirénhangok, hogy Magyarországon is lehet túrázni, meg hogy az egész csak egy nagy divat, és különben is már mindenki Caminozik stb. stb. Teltek múltak a hónapok….. az évek… a gyaloglások is egyre ritkábbak és rövidebbek lettek. Lemondtam erről a vágyról is, mint annyi sok másról eddigi életemben.
Akik 4 évvel ezelőtt megjárták az El Camino-t, ők már régesrégen túl vannak rajta, élik az életüket, új álmokat valósítanak meg, és új utakat járnak be, én meg még mindig, egy négy évvel ezelőtti álmot kergetek. Jött az érzés, hogy ha most nem indulok el, akkor talán soha többet nem lesz rá módom. Szóval újra elkezdtem gyalogolni, beszereztem az eszközöket, és megvettem 2018 június 20-ra a repülőjegyet. Irány Spanyolország!
Miért hagyjuk mindig, hogy lebeszéljenek az álmainkról? Miért akarjuk mások életét élni a magunké helyett?