Esküvői kiállításon voltam, ahol minden a szerelemről és az összetartozásról szólt.
Jöttek a párok egymás kezét fogva, csillogott a szemük ahogyan a jövőjükre gondoltak. Egymás tükrei voltak.
Vajon mikor vesszük le a rózsaszín szemüveget, és miért? Miért változik meg ez az egymás iránti őszinte bizalom? Miért válik a szerelem pokollá? Míg eleinte csak a jót keressük a másik minden mozdulatában, szavában tettében, addig az évek múlásával elkezdünk kötözködni, fintorogni már mielőtt megszólalna a másik. Mitől múlik el a szeretet?
Mindig azt hallom, hogy a félelem az ellentéte a szeretettnek? De miért hogyan? Talán olyan lehet mint az allergia? Túl reagálás? Van egy rossz tapasztalatunk mondjuk egy trehány szülő (vagy előző partner) és ha a párunk széthajigálja mondjuk a zokniját, azonnal bekapcsol a félelem. Jaj ne már! és ennek hangot is adunk, minősítünk és elmondjuk neki, hogy ezt nem jól csinálja. Minél többször megtesszük, annál jobban megerősítjük benne hogy ő egy “trehánydisznó”. De ezzel csak egyre jobban belekerül a spirálba, és már nem is tud más lenni, akár mennyire is küzd ellene. Már ő maga is elhiszi önmagáról, hogy az, és előbb utóbb beletörődik. Mi meg persze egyre inkább szentekké vállunk, és sajnáljuk magunkat…… Aztán hiába vállunk el megint “ugyanazt” a típust fogjuk ki, mert nem vesszük észre, hogy mi tettük őt azzá amivé…..
Ha az elején a jót és a szépet erősítenénk egymásban, ha hálásak lennénk a sors ajándékának a másikban, és ezt valójában éreznénk és ki is mutatnánk talán minden másként alakulna…….. Ha pl nem sikerül a partnerünknek teljesen ellentétes irányban szétdobálni a zoknijait, akkor elmondhatjuk neki, hogy nekünk mennyire jólesett, hogy odafigyelt, és mennyivel otthonosabb így a szoba 🙂 Legközelebb lehet még közelebb kerülnek egymáshoz azok a ruhadarabok, és ha kitartóan elismerjük a másikat, lehet egyszer még a szennyesbe se nekünk kell elvinni 🙂